Marokkó történelme
From Wikipedia, the free encyclopedia
Marokkó történelme mintegy egymillió évre nyúlik vissza, amint azt a Casablanca mellett talált kőeszközök is bizonyítják. A Homo erectus jelenléte 700 ezer évvel ezelőttre, a modern emberé pedig legalább 145 ezer évvel ezelőttre vezethető vissza ebben a régióban. Bár a Rif-fennsíkon az i. e. 6. évezredből vannak bizonyítékok a földművelésre, az csak lassan terjedt, a vadászat, halászat, gyűjtögetés igen sokáig fennmaradt. Az őslakos berberek valószínűleg a 10 ezer évvel ezelőtt kialakuló capsai kultúráig vezethetők vissza.
Az i. e. 1. évezred elejétől a föníciaiak alapítottak városokat a Földközi-tenger nyugati medencéjében és nagy hatással voltak a berberek kultúrájára. Karthágó hamarosan a Magreb első számú városává fejlődött. A karthágóiak nyugat felé terjeszkedtek, még Mogadorban (az Atlanti-óceán partján, a Kanári-szigetek magasságában) is létesítettek kereskedelmi állomást. Miután Róma megdöntötte Karthágó uralmát, a mai Marokkó a velük szövetséges Mauretaniai Királysághoz tartozott, majd i. sz. 40-ben római provinciává alakították. A 2. századtól megkezdődött a kereszténység terjedése. A birodalom válságát követően, a 3. században a belső területek a berber törzsek uralma alá kerültek. Az 5. században a vandálok foglalták el Észak-Afrikát, de nyugati felén uralmuk a kikötővárosokra korlátozódott; a berberek és a romanizált lakosság saját, laza államalakulatokat hozott létre. 533-ban a Bizánci Birodalom megdöntötte a Vandál Királyságot, de a berberek feletti uralma nem bizonyult erősebbnek.
Az arabok 664-ben kezdték meghódítani a Magrebet. A berberek eleinte hevesen ellenálltak, de végül az iszlám egy olyan ágát fogadták el, amely biztosította számukra az arabokkal való egyenlőséget. Ezek a háridzsiták függetlenséget követeltek és 740 körül folyamatossá váltak a lázadások, amelyeket kezdetben az Omajjádok, majd az Abbászidák hadseregei vertek le. A nyugat felé terjeszkedő síita Fátimidák harcias arab beduin törzseket telepítettek a lázongó berberek helyére, így az arab nyelv, amelyet addig csak a városi elit és az udvar beszélt, egyre jobban befolyásolta a berber nyelveket.
A 11. században az Almorávidák szigorúan vallásos mozgalma hódította meg a nyugati Magreb-országokat és az Ibériai-félsziget nagy részét is. Őket a 12. században a szintén vallási mozgalomként induló Almohádok váltották fel és ugyancsak sikerült Andalúziát is uralmuk alá hajtaniuk. Az iszlám olyan ágai, amelyek addig a berberk körében népszerűek voltak, a szunnita Almohádok idején nagyrészt eltűntek.
1235-re összeomlott az Almohádok birodalma és a felemelkedő Marínida-dinasztiának nem csak Marokkót, hanem a mai Algéria északi részét és Tunéziát is sikerült meghódítaniuk. A 15. században a Vattászídák váltották őket. Időközben a Mediterráneumban új nagyhatalmak születtek, egyrészt az Ibériai-félszigetről az iszlámot teljesen kiszorító Spanyolország, másrészt az Észak-Afrikában is terjeszkedő Oszmán Birodalom. A spanyolok és a portugálok kihasználták a marokkói szultánok gyengeségét és számos kikötővárost elfoglaltak, amelyeket kereskedő- és hadibázisként használtak. A spanyolok Ceutától Oránig, Tunisztól Dzserbáig, a portugálok pedig főként az Atlanti-óceán partvidékén hódítottak.
A keresztény hódítók ellen fellépő Szaadi-dinasztia 1549-ben átvette a hatalmat a meggyengült Vattászídáktól. 1578-ban a portugálok beavatkoztak a marokkói trónharcokba, de a háromkirályok csatájában döntő vereséget szenvedtek. A Szaaditák alatt Marokkónak ügyes manőverezéssel sikerült megtartania függetlenségét, bár a törökök egy rövid ideig megszállva tartották fővárosát, Fezt. Ahmad al-Manszúr szultánnak arra is volt lehetősége, hogy katonai expedíciókat vezessen a Szaharán túlra és megdöntse a Szongáj Birodalmat. Halálát követően azonban több részre szakadt az ország, a gyenge szultánok képtelenek voltak megtartani a rendet, még kalózköztársaság is alakult.
A kaotikus helyzetból a 17. században az Alavita-dinasztia emelkedett ki, amelyből Marokkó mai uralkodói is származnak. Az egységesített állam a 18. században a dinasztikus harcok miatt ismét meggyengült, majd egyre inkább a gyarmatosító európai hatalmak befolyása alá került. Bár sokáig meg tudta tartani névleges önállóságát, 1912-ben Franciaország és Spanyolország felosztotta és protektorátussá tette. A gyarmatosítók ellen több felkelés tört ki, ezek közül a legjelentősebb Abd el-Krim Rif Köztársasága volt az 1920-as évek elején.
A második világháborúban Franciaország vereségét követően Marokkó a vichy-i kormány fennhatósága alá került, míg a szövetségesek és de Gaulle mozgalma a Fáklya hadművelet keretében meg nem szállták. 1943 januárjában az USA és az Egyesült Királyság a casablancai konferencián döntött a szövetségesek szicíliai és olaszországi partraszállásairól.
1956-ban Marokkó függetlenné vált. Ugyanekkor 250 ezres zsidó lakosságának többsége Izraelbe emigrált. 1975-ben Marokkó megszállta Nyugat-Szaharát. A fokozatos demokratizálódás jegyében 1997-től rendszeresen tartanak parlamenti választásokat.