Buzogány
From Wikipedia, the free encyclopedia
A buzogány régi zúzófegyver, egyes források szerint az első, ember elleni használatra kifejlesztett eszköz.[1] Magyarországon a 13. század közepén letelepült kunok honosították meg. A neve (boszgán) mindenesetre arra mutat, hogy a törököktől került hozzánk.
A buzogány feje általában azonos átmérőjű vagy vastagabb, mint a nyél, és többféle változata ismeretes. Nálunk a legrégibb formája az ún. tollas buzogány, amely 5-7 darab háromszög alakú lapból álló kiágazással volt ellátva, ezeknél a fej idoma hegyére állított négyszöghöz hasonló. A későbbi a gerezdes buzogány, melynél a szárnyak szorosan egymás mellett vannak, ennél a fej körteidomú volt. A láncos buzogánynál a buzogányfej egy lánccal van a nyéllel összekötve, a katonai cséphadaró ennek egy variánsa. Esetenként láncos buzogányoknál a nyelet döfőheggyel is ellátták.
A nyél hossza a gyalogos katonák által használt rövid buzogánynál 60–90 cm, míg a lovaskatonák ennél hosszabb buzogányt használtak, a kétkezes buzogányok nyele akár másfél méter hosszú is lehetett. A használatra szánt buzogány fő előnye gyors és olcsó előállíthatósága, valamint a könnyű használhatóság. Vértesek ellen meglehetősen hatékony, bár ez alól kivételt képez a lemezvért - azok ellen hatékonysága legfeljebb elégségesnek nevezhető, csakúgy, mint az összes közelharci eszközé, ha a cél a vértezet különleges technika nélküli leküzdése.
Napjainkban a buzogány leginkább ceremoniális fegyverként vagy méltóságjelvényként használt. Számos kormányzati szerv (mint például az Egyesült Államok Képviselőháza[2]), egyetemek, fúvószenekarok és a mazsorett csoportok karmesterei használnak ceremoniális buzogányt.