Szent sátor
From Wikipedia, the free encyclopedia
A szent sátor vagy tabernákulum (héber: מִשְׁכַּן , átírva: mīškān) a Bibliában említett sátorszentély, amely az udvarával (pitvar) istentiszteleti és áldozati helyül szolgált a zsidóknak az exodus, azaz az egyiptomi kivonulás után, a Sínai-hegyi szövetségkötéstől [1] Salamon király templomának elkészültéig.
Először a Sínai-hegy lábánál építették meg, a Tóra alapján pontosan Isten útmutatása szerint, és az Egyiptomból való kivonulás második évének első napján állították fel.[2] A hordozható szentélyt az izraeliták a pusztai vándorlásuk alatt magukkal vitték, majd – a Tóra alapján – a kánaáni honfoglalásuk után először Gilgálban,[3] majd Siló városában állították fel. Később Dávid király Jeruzsálemben állíttatta fel, ahol aztán Salamon király végül állandó templomot építtetett.
A keresztény Újszövetség értelmezése alapján a szent sátor és funkciója csak előképe volt Jézus bűntől való megváltásának és a mennyei szent helynek.[4][5] Jézus kereszthalálakor a templomi szentélyt a szentek-szentjétől elválasztó kárpit teljes hosszában kettéhasadt,[6] ezzel jelezve hogy a földi szentély és az ótestamentumi ceremónia szerepe beteljesedett és egyben véget ért.