Yello
svájci popegyüttes / From Wikipedia, the free encyclopedia
A Yello elektronikus zenét játszó svájci popegyüttes. Tagjai Dieter Meier és Boris Blank.[1] Legismertebb, legtöbb dokumentálható elismerést (pl. slágerlistás helyezéseket) kapott dalaik itthon és külföldön is az „Oh Yeah”,[2] illetve a „The Race” („A verseny”).[3][4]
Yello | |
Információk | |
Alapítva | 1979 |
Műfaj | electronica |
Kiadó | |
Tagok | |
| |
A Yello weboldala | |
A Wikimédia Commons tartalmaz Yello témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Az együttes megkülönböztető jellegzetességei: az énekes Dieter Meier rendkívül mély hangja, a főleg sample-kből építkező, kísérletező jellegű és hangulatilag és zeneileg is meglehetősen jellegzetes atmoszférát teremtő – általában játékos, sokszor burlesque-szerűen humoros hatást keltő – zeneszerzési technika, valamint a kísérleti videoművészként is elismert Meier által alkotott alapkoncepciójú és rendezésű videóklipjeik többségében ehhez illeszkedő, szintén stílusteremtő vizualitása.[5]
„A Yello tagjaiként régi hagyomány számunkra, természetesen, hogy szeressük, amit csinálunk, de egyszersmind az is, hogy a messzemenőkig komolyan vegyük azt, hogy nem igazán vesszük magunkat komolyan. Tudják, abban, amiről a Yello a kezdetektől is szólt, mindig benne volt az irónia és önirónia nézőpontja. Szerintem az emberek tényleg szeretik a humort a Yelloban, és azt is, hogy emiatt mindig van benne valami váratlan. Valahogy úgy érezhetik, hogy ez a két pasas két gyerek egy homokozóban, akiket jól szórakoztat a fantáziakastélyaik építése, annyira, hogy a végén maguk is mindig meglepődnek, mit bírtak építeni.”
– Dieter Meier[6]
Annak ellenére, hogy pályafutásuk során számos díjat és komoly elismerést kaptak, a Yello kezdetben félig-meddig underground, avantgárd zenekar volt, amelynek tagjai bár profi művészek más területeken, zenei képzettség szempontjából végig félig-meddig büszkén vállaltan amatőrök maradtak (Vö. Meier: „A dilettáns számomra rendkívül pozitív csengésű szó.”)[7] Évtizedekig egyensúlyoztak – nem feltétlenül tudatosan – az experimentális elektronika és a mainstream popzene között, sok divatos és egészen egyedileg alkotott stílussal is kísérleteztek a zenei dadaizmustól[8] egészen a legtriviálisabb elektronikus popstílusokig (a synthpoptól az ambient technón keresztül egészen a rave-ig), önjellemzésük[9] szerint szerint zenéjük nem kategorizálható, bár az olyan gyakran kapott jelzőket, mint pl. az „avantgarde” és „excentrikus”, adekvátnak és elismerésnek tekintik. Aligha tévedés azonban kijelenteni, hogy a zenekritika, főképp a nyolcvanas évek közepén kiadott albumaik, valamint olyan jelenségek, mint a kétezres évekbeli beszállás az Audi autógyár reklámkampányába (Progress and Perfection virtuális album, 2017), mára besorolta a Yello-t, mégpedig meglehetős joggal, a (mainstream) popzenekarok közé.
A csapatot eklektikussága és 80-as évekbe eső fénykora miatt sokszor az újhullámhoz sorolják,[10][11] illetve szintetizátor-pop együttesként is számon tartják; habár egyik leírás sem igazán illik rájuk.[mj 1] A Yello esetében immár tanácsosabb elektropopról,[12] semmint synthpopról beszélni.